Hírek | Történet | Alkotók | Törvénykönyv | Világtérkép



Így kezdődött...

A történet régesrégen kezdődött, még az idők kezdetén is túl, amikor a világok hideg kőtömbökként keringtek a hatalmas űr feneketlen mélységeiben. Ez a Világ is csak egy csupasz szikla volt az örök éjszaka dermesztő hidegében. A halott világok abban különböztek a virágzóktól, hogy az istenek felfigyeltek rájuk és áldozatos tevékenységükkel kiragadták őket az ürességből. Hegyeket, völgyeket, folyókat, mezőket, tengereket, földrészeket, szigeteket teremtettek rájuk; benépesítették őket különböző lényekkel - jókkal es gonoszokkal egyaránt - hogy örök harcukat vívják a múló idővel és egymással is...

Magáról a Teremtésről kevés irat vagy pergamen maradt fenn, ezért csak a legendák, bárdénekek, szóbeszédek és a templomok régi kódexeinek bizonyos oldalain levő szövegek (mint utólag kiderült ezek is főleg a legendákon alapulnak) tesznek említést róla. A legrégebbi írásos emlékek közvetlenül a 'Nagy Katasztrófa' előttről származnak. Sajnos ezek javarészt megsemmisültek vagy megsérültek, ezért csak kevés használható közülük.

A 'Nagy Katasztrófa' előtt még híre hamva sem volt a Gonosznak, de elkerülhetetlen volt, hogy meg ne vesse itt is a lábát. Kezdetben számos isten volt. Megteremtették az eget, földet, a csillagokat, a három holdat, a napot, kontinenseket, egyszóval mindent ami mássá tette egy kődarabtól. És létrehoztak különböző szörnyeket, melyeket elszórtak a világ különböző pontjain, hogy ne zavarják egymást. Messzire tették őket egymástól, de nem elég messzire.
Mikor a különböző emberformájú fajok találkoztak, a tünde megjegyzést tett a törpe hatalmas szakállára, a törpe a tündék vékony alakjára és hegyes füleire. Ezek csekélységnek tűnnek ugyan, de hatalmas háborúk, és nemzedékeken át öröklődő faji ellentétek lettek belőlük. Ezen felül tudtak kerekedni, ha valami igazán nagy veszély fenyegette őket, de ha ez elmúlt, újra kezdődtek. A harc állandóan folyt a lények között, néha egyik felülkerekedett a másikon, azután fordult a kocka. Egyesek szövetséget kötöttek, mások egyedül próbálkoztak.

Aztan bekövetkezett a 'Nagy Katasztrófa'. A Gonosz elérkezett! A Jó istenségek remélték, hogy talán ezt a kis paradicsomot elkerüli ez a csapás, de sajnos a sorsát nem kerülhette el. A gonoszok megteremtették az orkokat, gonosz manókat és hatalmas sebeket ejtettek a tér szövedékén, más világok lakóit uszítva erre a földre. A káosz eluralkodott, és tengernyi szenvedést hozott az itt lakóknak. A gonosz istenek bábuként használták az általuk teremtett lényeket, és szörnyű harcokat indítottak a földrészek mezőin. Ha elhullott a sereg, feltámasztották őket holtukbol, és újult erővel szálltak harcba. Ám a legborzasztóbb mégis az volt, mikor a Jók erőinek halottait uszították saját csapataikra szakadt ruhájú, bűzös, rothadó élőholtakként. És csak folyt-folyt a sok vér, mígnem a Jók egy gigantikus mágikus küzdelemben eltüntették e világról a gonosz isteneket. Ennek a küzdelemnek az volt az ára, hogy többet ők sem léphettek erre a földre. Az Istenek számára ez a Világ megszűnt, de hatalmukat híveiken keresztül mégis csak tudták bizonyítani, és sajnos néha fitogtatni is. Ez főként a Sötet istenekre vonatkozott. A gonosz teremtmények sosem tűnhettek el, és a sötét erők ugyanúgy fennmaradtak, mint a jók.

A Jó istenek, száműzetésük előtt kiválasztották a világ legtehetségesebb lényeiből néhányat, majd halhatatlansággal ruházták fel őket. Rájuk bízták a Világ irányítását, és átadták nekik a Teremtés titkát, melyben hatalmas erők szunnyadtak.

Hogy az ütközetben mi is törtent, arról semmilyen irat nem maradt fenn, mindössze egyetlen legendában találtak utalásokat arra, hogy milyen is lehetett. Elég kalandos útja volt a legenda alapját képező eredeti kéziratnak. A Sanaria hegység egy barlangjában találtak egy hatalmas sárkánycsontvázat. A csontváz belsejében ébenfa tokban egy tekercs pergamen hevert. Ezen valami ősi nyelven egy furcsa szöveg állt. Amikor egy varázsló megpróbálta beazonosítani a pergamen mágiáját, akkora sokkhatás érte, hogy kis híján belehalt, és azóta is csak egy szánalmas roncs. A tekercset ezek utan biztonságba akarták helyezni. Hogy ne legyen feltűnő, egy magányos küldönccel küldték a főmágus saját kezébe. A küldöncöt sajnos orkok támadták meg és megölték, így a tekercs az orkok kezébe került. Mivel nem sokat értettek belőle, el akarták égetni, de ahogy a pergament tűz érte, vakító fény villant fel, és iszonyú villámok porrá égették az egész környéket. Mindenki meghalt körülötte. Egy erdőlakó druida talált ra, aki elborzadva a szörnyű pusztításon, azonnal biztonságba helyezte a tekercset. Egy hatalmas Ent odvába rejtette, akinek elmondta, hogy milyen hatalmas és veszélyes erőt őriz.

Hosszú évszázadok teltek el. A druida halála után manók özönlötték el az erdőt, mivel nem volt, aki védelmezze. Az Ent egyedül nem bírt velük, de haláláig óvta a tekercset. A manók bedobálták a többi holmijuk közé, és különösebben nem foglalkoztak vele. Amikor egy vándor kereskedő meglátta a sok kacat között, azonnal megvette tőlük. Sok kézen ment át, mire egy bárdhoz került. Mivel ő sem ismerte a nyelvet amin a szöveg íródott, egy varázslóval fordíttatta le. Ahogy a varázsló lefordította az utolsó szót is, és eredeti nyelven felolvasta az egész tekercset, a pergamen egy pukkanással eltűnt. A történtek után nem volt hajlandó a fordítást a bárdnak odaadni, mivel attól tartott, hogy ezzel egy ősi átok fogant meg rajta. Nem is állt ez olyan távol a valóságtól. Alig egy évvel utána halt meg, iszonyatos kínok között, miközben úgy összefonnyadt, mint egy múmia. Még a korabeli orvosok, csodadoktorok és remeték is tanácstalanul álltak az egyre jobban fogyó és borzalmasan szenvedő varázsló teste felett. Lelkén egy erős pajzsot érzékeltek, amin belül a varázsló lelkét asztrál és mentáldémonok szaggatták ízekre. Végül egy nap csak egy kiszáradt tok maradt belőle, amiben az élet leghalványabb szikráját sem lehetett érezni. Azóta is úgy gondolják, hogy lelke valamely démonoklakta világ egyik börtönének foglya, lelkét pedig az eredeti szöveg újbóli elmondása szabadíthatná meg. A bárd valoszínűleg azért élte túl a történteket, mert az eredeti szöveg valamely hatalmas Isten által írott szöveg lehetett, amely az isteni nyelv fajtája miatt mágiával volt telített, de a bárd csak a fordítást hallotta. Utána puszta emlékezetére hagyatkozva, azokból a sorokból, amelyeket a varázslótól hallott, torzulásokkal ugyan, de közel az eredeti tartalommal egy éneket szőtt. Később már csak a szöveg maradt meg dallam nélkül, és már legendaként került e sorokba is:

"Senki nem felejti el azt a csatát. 20 éjjel és nappal küzdöttek a Jó és a Gonosz erői. 20 éjen és nappalon át tombolt a vihar, az ég a földre szakadt, hegyek omlottak össze, szakadékok nyíltak, ezer éve halott vulkánok éledtek újra, a tengerek kiöntöttek medrükbol, erdők égtek porrá azoknak az iszonyatos mágikus erőknek a tüzében, amelyek akkor összecsaptak... Csak tomboltak a féktelen égi erők, porrá zúztak minden élőt, ami az ég alatt tanyázott, soha annyi kínt, annyi szenvedést, és könyörgést nem látott és nem hallott a Világ, mint azon az éjjelen.

Végül csak a kiválasztottak, a hallhatatlanok maradtak életben, minden hatalommal, amit az istenek tettek le a kezükbe. A gonoszok eljövetele után felismerték, hogy csakis az Egyensúly megteremtésével létezhet ez a világ. A Gonosz jelenléte elkerülhetetlen, de arra ügyelni kell, hogy egyik oldal se kerekedjen felül. Ezért egy Armageddon nevezetű halandó kezébe adták azt a hatalmat, hogy ha az Egyensúly felborul, pusztítsa el a világot. Minden halandót kisöpör, és ha helyreállt a rend, újra megengedi, hogy e földre léphessenek. Isteneket azóta nem láttak errefelé, úgy tűnik, ez a világ kilépett az örök körforgásból, és senki nem tud a létezéséről.


Lakói ezért nevezik így: Az Elveszett Világ.

by Eleinor